Híres drágakövek

De Beers gyémánt

  

Nem sokkal az után, hogy 1888 márciusában megalakult a De Beers Consolidated Mines Ltd, egy óriási sárga nyolclapú kristályt találtak a De Beers bányában.

A kő súlya 428, 50 régi karát volt (1913 előtt mérték így), leghosszabb tengelye 47, 6 mm, és 38, 1 mm magas volt. A Victoria gyémántot kivéve - amelynek forrása még mindig kétséges - a De Beers volt a legnagyobb gyémánt, amelyet Kimberly négy bányájában találtak abban az időszakban.

234, 65 karátos súlyával a De Beers gyémánta hetedik legnagyobb fazettás gyémánt a világon, és ebbe nincs beleszámítva a Nizam, amelynek jelenlegi helye nem ismert, és mely csak részlegesen lett megcsiszolva. Azt nem lehet tudni, hol csiszolták a De Beers gyémántot, de korának kitűnő csiszolóközponti mivolta miatt valószínűleg Amszterdamban.

Párizsi kiállítása után a De Beers gyémántot Patiala maharadzsája vette meg. 1928-ban a párizsi Cartier egy ünnepi nyaklánc középpontjába ültette, mely a Patalia nyakláncként vált híressé. Valamikor az 1930-as években a gyémántot jelenlegi tulajdonosa szerezte meg, aki 1973-ban kölcsönadta azt egy izraeli kiállításra.

Az uralom vége után az art deco Patiala nyaklánc eltűnt. Később, 1998-ban valaki rábukkant egy maradványára egy londoni zaciban.

A nyaklánc nagy kövei eltűntek: hét, 18-73 karát közötti kő, melyek a medál fölött voltak, és a hetedik legnagyobb, 234, 69 karátos De Beers gyémánt. Cartier megszerezte a nyaklánc többi kövét, és négy évet töltött el azzal, hogy megjavította. Megpróbálták újra megcsinálni az eredetit úgy, hogy a hiányzó gyémántokat más természetes kövekkel helyettesítette, mint például fehér zafírral és fehér topázzal, de az eredmény csalódást okozott. De visszatérve a gyémántokhoz: az eredeti gyémántok természetesen már nincsenek meg, a De Beers gyémántot is beleértve. Bár annak helyettesítése miatt még továbbra is keresgélnek gyémántot, Cartier úgy döntött, hogy kocka alakú cirkóniumot használ a hét gyémánt helyettesítéséhez, az eredeti burmai kövek helyett szintetikus rubint. A De Beers gyémánt egy másolata elkészült, és azt bele is rakták a nyakláncba. A nyaklánc eredetileg 2930 gyémántot tartalmazott, és 962, 25 karát súlya volt.

1982. május 6-án aztán a Sotheby's genfi árverésén elárverezték a De Beers gyémántot. Úgy gondolták, a licit elérheti a 4, 5 millió dollárt is, ehelyett a legmagasabb ajánlat 3, 16 millió dollár volt.

Régens gyémánt

A ma ismert egyik legtisztább és legcsillogóbb, 410 karátos gyémánt az utolsó Indiában talált nagy kövek egyike. A kő sorsát kísérő kalandok már 1701-ben, előkerülésekor elkezdődtek.

A rabszolga, aki a Parteal bányában megtalálta, megsebesítette magát azért, hogy ellophassa a hatalmas drágakövet a kötésbe csomagolva. A tolvaj a tengerpartra szökött, ahol a kő értékének felét ajánlotta fel egy angol hajóskapitánynak a szabadságba vezető hajóútért cserébe. A tengerész azonban nem akart osztozkodni, ezért a Bombaybe vezető úton meggyilkolta a rabszolgát. A városba érve egy helyi kereskedőnek adta el a követ 5000 fontért. Miután a pénzt elherdálta, megszólalt a lelkiismerete, és öngyilkos lett.

1702-ben az indiai kereskedő 100. 000 fontért adta tovább a követ Madras kormányzójának. Thomas Pitt - akiről a gyémánt az első nevét kapta - Angliába küldte a drágakövet, ahol két éves munkával 140, 5 karátos briliánst csiszoltak belőle. A munka során megmaradt kisebb darabok - melyek közül néhány Nagy Péter cár tulajdonába került - bőven fedezték a költségeket.

A követ 650. 000 fontért vásárolta meg II. Fülöp francia régens 1717-ben. Ettől az időtől kezdve története a francia uralkodókkal szorosan összekapcsolódik, és ekkortól nevezik Régens Gyémántnak. XV. Lajos koronázásakor már a francia koronát ékesítette, azonban később kivették, és önállóan hordták a család tagjai. A francia forradalom idején sok más királyi ékszerrel együtt ennek is nyoma veszett.
Miután egy padláson megtalálták, Napóleon 1797-ben pénzügyi gondjainak rendezése érdekében elzálogosította, 1804-es koronázásakor viszont már a díszkardja markolatát ékesítette. 1825-től újra a koronán ragyogott, majd III. Napóleon áthelyeztette az Eugénia császárné számára készített nyakékbe.

A francia koronaékszerek nagy részét 1887-ben elárverezték, de a Régenst megőrizték és a Louvre kincsei között, állították ki. Innen az óta is csak rövid időre távozott: a második világháború alatt a német megszállás éveit a Chambord-i kastélyban töltött.

Dél Csillaga gyémánt

Az 128, 48 karátos Dél Csillaga az első nemzetközileg is elismert brazil gyémánt. Világhírét különleges tisztaságának és enyhén rózsaszínbe hajló barna színárnyalatának köszönheti.

A brazíliai Bagagem bányában valamikor a lopás elleni szokásosan szigorú fellépés mellett a becsületességet is honorálták. A tekintélyes méretű kőre bukkanó rabszolgák jutalmul visszanyerték szabadságukat. Ez lényegében azt jelentette, hogy fizetésért dolgoztak tovább, és ruhát, valamint szerszámokat is birtokolhattak. A megtalált kő értékétől függően olykor még felvonulást is rendeztek a tiszteletükre, amelynek során virágkoszorúval koronázták meg az immár szabad embereket.

1853-ban egy rabszolganő egy 261, 88 karátos gyémántra lelt, amelyért nem csak a szabadságával, hanem életjáradékkal is megjutalmazták. A bányatulajdonos nem volt tisztában a kő értékével, így potom 3000 fontért megvált tőle. Az ügyes vevő azonnal Rio de Janeiro-ba sietett, és ott pontosan a tízszereséért adta tovább a drágakövet.

1853-as megtalálása után a csiszolatlan kő számos tulajdonos kezén át végül Amszterdamba került. A csiszolás során - eredeti súlyának így több mint felét elveszítve - 128, 48 karátosra zsugorodott. A gyémántot már az 1862-es londoni és az 1867-es párizsi bemutató híressé tette. Akkoriban egy Indiai fejedelem 110 ezer fontot ajánlott fel érte. Jelenlegi tulajdonosa ismeretlen.

Koh-I-Noor gyémánt

Atyúktojás nagyságú, 186 karátos gyémántot az indiai Golconda bányájában találták 1100 körül. Írott szövegben hindi nyelven először 1306-ban tettek róla említést azzal a figyelmeztetéssel, hogy csak nő viselheti, férfira szerencsétlenséget hoz. A XVI. században a mogul-dinasztia első császára, Babur lett a tulajdonosa. A tudós államférfi megállapította, hogy értéke a fele annak, amit a világon egy nap alatt elköltenek. Az átok fiánál fogant meg először, ő elvesztette hatalmát és száműzték. Később a kő Jahan sahhoz, a Tadzs Mahal építtetőjéhez került, aki belefoglaltatta a trónba, ám ő is börtönben végezte, ahová fia záratta - írta a Corriere della Sera című olasz napilap.

A gyémánt nevét Nadír perzsa sahtól kapta, aki, amikor megpillantotta, így kiáltott fel: "Koh-i-Noor", ami "hegynyi fényt" jelent. Réges-régen a mogulok kezébe került. 1739-ben Nadír perzsa sah leigázta a mogulokat: elfoglalta Delhi városát, megerősítette Mohamed sah hatalmát. De a gyémántot mindenáron meg akarta szerezni tőle. Mohamed egyik csalfa asszonya elárulta, hogy ura a turbánjában viseli, amit sosem vesz le. Nadír elutazásakor fényes ünnepséget rendezett. Búcsúzáskor megkérte Mohamedet, hogy örök barátságuk jeléül cseréljenek turbánt. Ő természetesen szíves-örömest, könnyű lélekkel megvált igazgyöngyökkel díszített fejedelmi fejdíszétől, Mohamed azonban a megdöbbenéstől szóhoz sem jutott. Nadír, remegő kézzel bontogatta a turbánt: fonatainak végső csavarodásaiban rálelt a kincsre. Ám neki is balszerencsét hozott: birodalma néhány év múlva összeomlott.

A Koh-i-Noor későbbi tulajdonosai is szerencsétlenül jártak: Suja sahot megfosztották hatalmától, menekülnie kellett. Runszit Szing, vagyis a lahori király udvarában élt, aki 1813-ban erőszakkal elvette tőle kincsét.

A Koh-i-Noor 1851-ben érkezett Londonba a 9 éves utolsó lahori maharadzsa "ajándékaként", voltaképpen hadi zsákmányként. Viktória királynőnek ajándékozta az értékes gyémántot, aki - mivel hitt a legendában: miszerint a Koh-i-noor csak férfiaknak hoz szerencsétlenséget - végrendeletében kikötötte, hogy a gyémántot férfi uralkodó nem, csakis annak felesége örökölheti. A Crystal Palace-ban mutatták be a népnek, amely azonban nem találta elég fénylőnek. Ezért Albert herceg, Viktória királynő férje lecsiszoltatta, ami által a kő 105 karátossá csökkent. 1911-ben belefoglalták V. György feleségének, Máriának a koronájába, majd 1937-ben VI. György feleségéé, Erzsébeté, II. Erzsébet anyjáé lett, aki 2002-ben halt meg. A gyémántot a Towerben, a koronaékszerek mellett őrzik. Utoljára akkor mozdították el onnan, amikor az anyakirályné temetése volt. Az ő koporsójára helyezték a Westminsterben történt felravatalozásakor.

Dél-Afrika Csillaga gyémánt

 

A 86 karátos gyémántot 1869-ben Dél-Afrikában, a Sandfontein farmon találta egy Schwarzboy nevű marhapásztor, amikor dühében gyökerestül kitépte azt a bokrot, amely megsebezte. Egy ideig talizmánként hordta, de elfogta a félelem, hogy szerencsétlenséget hoz számára, és elvitte a helyi varázslóhoz, akitől azonnal megvette egy Niekerk nevű kereskedő, teljes vagyonát felajánlva a kőért: természetesen pontosan tudta, hogy élete üzletét ütötte nyélbe. Lord Dudley némi csiszolás után már 25000 fontért vásárolta a követ, és elnevezte "Dél-Afrika csillagá"-nak. Dél-Afrikában, persze, ennek hatására azonnal kitört a gyémántláz. 1896-ban viszont az ékszer eltűnt, s csak három évvel később került elő. Kiderült, hogy Lord Dudley tolvaj unokaöccse ennyi ideig próbálkozott, hogy túladjon rajta, ám hiába, mert zsákmánya túl ismert volt ahhoz, hogy megvegyék. A tolvaj végül felajánlotta a lordnak, hogy 50000 dollárért visszavásárolhatja kincsét. Az arisztokrata beleegyezett, de természetesen azonnal riasztotta a rendőrséget, akik elfogták a "kedves" rokont és Dél-Afrika csillagát visszaadták Lord Dudley-nak. Jelenleg azonban nem tudni, hol van a gyémánt.

Cullinan gyémánt

 

A 3106 karátos, kékesfehér kő értéke felbecsülhetetlen. Állítólag ez a legnagyobb gyémánt a Földön, amit valaha találtak. 1905-ben bukkantak a nyomára Dél-Afrikában a Thomas Cullinan által felfedezett gyémántbányában, róla kapta a nevét. Két búr tábornok vásárolta meg, hogy VII. Edward angol királynak ajándékozzák születésnapjára. A kő egyszerű postai küldeményként szerencsésen megérkezett Angliába, míg a - megtévesztésül - detektívek hadával őriztetett másolatot, ellopták a hajóról. A király koronájával együtt lefényképeztette, és egy bank páncélszekrényében őriztette a követ, amelynek csiszolása nyolc hónapig tartott. A legnagyobb darab az angol királynő jogarába van belefoglalva, a második legnagyobb a királyi koronát díszíti, a továbbiak, pedig a Koh-i-noor nevű gyémánttal együtt az angol királynő koronáját ékesítik. A többi kő is az angol korona kincsek, közé tartozik.

250 karátos gyémánt. Indiából származik, ahol egy templomi szobor szeme volt. Később egy ideig Nadír perzsa sah trónját ékesítette, de elrabolták tőle. 1772 -ben Amszterdamban vásárolta meg Nagy Katalin számára a cárnő kegyence, Grigorij Orlov. Az asszony a koronájába foglaltatta, és szerelméről nevezte el a követ, de hamarosan kiábrándult az ajándékozóból. A gyémánt, később a cári jogart díszítette. A második világháború utáni szovjet kormány azt állította, hogy az Orlov a koronaékszerekkel együtt a Kremlben látható: sokak szerint viszont a kiállított tárgy csak másolat volt, az eredetit 1920-ban Szentpétervárról külföldre menekítették. Aztán visszakerült, de 1932-ben kalandos körülmények között, a jogarból kiszedve újra Nyugat-Európába csempészték az Orlovot. Hogy jelenleg hol van, senki sem tudja.

Florenci, más néven "Toscana nagyhercege" gyémánt

Ez egy 137 karátos, sárgás színű gyémánt, és Indiából származik. A legenda szerint sokáig Merész Károlynak, Burgundia hercegének gyűjteményét gazdagította, aki több csatában is viselte, míg 1476-ban Murtennél menekülés közben el nem veszítette. Mint ahogy az már az eddigi ékköveknél is bebizonyosodott, az egyszerű emberek csakúgy, mint a hatalmas uralkodók, valamiféle varázsos bűverőt tulajdonítottak nekik.

A vesztett csata után egy svájci zsoldos találta meg, aki azonban pechére egy pohár bort sem kapott érte. Ezután sok tulajdonoshoz került egymás után, akiknek fogalmuk sem volt az értékéről. Milánó uralkodója és II. Gyula pápa után 1509-ben a Medicieknél kötött ki, egészen pontosan Toscana nagyhercegénél, ezért emlegetik ilyen néven is. Következő tulajdonosa I. Ferenc volt. Marie Antoinette osztrák főhercegnő éppúgy viselte XVI. Lajossal tartott esküvőjén, mint kivégzésekor. A francia forradalom alatt Robespierre-hez került, nála azonban nem sokáig maradhatott, mert hamarosan őt is kivégezték.

Napóleontól a Florenci újra visszajutott a Habsburgokhoz (talán még Magyarországon is járt ez a páratlan drágakő). Miksa császár és Rudolf trónörökös következett a tulajdonosi sorban. A fiatal trónörökös a szeretőjének, Vetsera Máriának akarta ajándékozni, de a lány nem fogadta el, ezért Rudolf inkább anyjának, Erzsébetnek adta, aki a szerelmespár mayerlingi öngyilkossága után saját tragikus haláláig - 1898. szeptember 10-én Genfben leszúrta egy olasz anarchista - állandóan viselte.

Tehát erről a gyémántról sem mondhatjuk el, hogy szerencséssé tette volna viselőit. Hát, még ha tudjuk az ezt, követő eseményeket! Ferenc Ferdinánd trónörökös feleségének ugyanis nyakában volt az 1914-es merénylet napján. Az egyetlen érték, amit Zita királyné, IV. Károly hitvese a Monarchia felbomlását követő száműzetésbe magával vitt, a Florenci volt. Viszont anyagi gondjaik miatt el kellett adniuk.

A kincs több ékszerésznél megfordult: az egyiküknél Faruk egyiptomi király nászajándékul szemelte ki. Az uralkodó 1952-es trónfosztása után Rómába vitte a követ, és 1955-ben egy New York-i szindikátusnak adta el. Az biztos, hogy a gyémánt visszakerült Európába, de nem tudni, jelenleg hol van.

Nevét Georges Pigot-ról, Madras 18. század közepén élt kormányzójáról kapta, aki kegyesen elfogadta egy szomszédos maharadzsától: az ajándék hatására természetesen elhalasztotta a szomszéd ellen tervezett hadjáratot. A megvesztegetett kormányzót Angliában börtönbe zárták, ahol meg is halt, a gyémántot, pedig testvéreire hagyta.

Kétszáz évvel ezelőtt a követ elárverezték: előbb Napóleon édesanyjáé, majd a janinai pasáé, Alié lett. A török szultán azonban féltékeny lett a félig független albániai uralkodóra, és 1822-ben megölette. Ali halála előtt bizalmasára, egy francia kalandor katonára és annak feleségére bízta a követ, és megparancsolta, adják el, és az árából gondoskodjanak Ali gyerekeiről! A házaspár nem teljesítette a kérést. A végső párbeszédnek fültanúja volt egy hallgatózó szolga, de a francia katona váltig állította, hogy kalapáccsal porrá zúzta a gyémántot. Mindenesetre elég gyanús, hogy feleségével életük végéig gazdagon éltek.

Sah gyémánt

Ez egy 88, 9 karátos drágakő. Arról híres, hogy ez volt az első drága kincs, amelynek nevet adtak, miután több mint négyszáz éve Indiában megtalálták. Lapjain perzsa nyelvű feliratokat találtak, melyek Ahmed Nagar királyról és a Tadzs Mahal építtetőjétől, Dzsahán sahtól származtak.

A sahot fia, Aurangeb fosztotta meg trónjától. Az ifjú, pedig éppúgy szerette az ékszereket, mint az apja. Születésnapja előtt minden évben eladta legszebb drágaköveit, hogy az ünnepnapon kamatostól visszakapja azokat: alattvalói minden évben annyi ajándékkal halmozták el, amennyi az uralkodó testsúlya volt. Hét szépséges trónja közül kiemelkedett a Sah gyémánttal díszített Pávatrónus. 1739-ben Nadír perzsa sah kifosztotta Delhit és megszerezte a követ, melyre egy harmadik feliratot is vésetett.

Az ékszer 1829-ig Teheránban maradt: ekkor - az 1825-ös dekabrista felkelés utóhatásaként - megölték az ottani orosz nagykövetet. I. Miklós cár válaszul háborúra készülődött Perzsia ellen, a Sah gyémánt láttán azonban könnyen és örömmel kiengesztelődött.

A legenda és a tények
A csodálatos, hatalmas 112 karátos ibolyakék drágakövet Indiában bányászták, így az állítólagos átok is innen származik, mivel a legenda szerint egy tolvaj lopta el a gyémántot a hindu istennő Sita (Ráma felesége) szobrának szeméből. A drágakövet 1668-ban egy indiai férfi hozta Velencébe - a búbópestissel együtt - s egy Morosini nevű patríciusnak adta el, aki azonban nem sokáig örülhetett neki, mert egy kocsmai verekedésben leszúrták. A követ Tavermier francia gyémántkereskedő vette meg, akit legközelebbi indiai útja során állítólag vad kutyák martak halálra.

Egy darabig Touquet párizsi bankár vagyonát gyarapította, de a hírhedt uzsorás nem sokkal később a Bastille-ban végezte, a gyémánt, pedig XIV. Lajos tulajdonába került. A király ékszerésze szív alakúra csiszolta a követ - ezzel ugyan súlya csökkent, de maga a kő még szebb lett - így még királyibb ajándékává válhatott a Napkirály egyik szeretőjének, Montespan márkinénak. A márkiné azonban hamarosan kegyvesztett lett, mert az uralkodó hűtlenséggel vádolta, ezért kolostorba záratta, a kékkövet, pedig az Aranygyapjas rend szalagjába foglaltatta.

Az akkoriban FRANCIA KÉK-nek nevezett gyémántot XVI. Lajos és Marie Antoinette örökölték. A nagy francia forradalom idején, 1792-ben, körülbelül a királyi pár lefejezésével egyidejűleg a gyémántot - az összes többi koronaékszerrel együtt - elrabolták, és bár később az ékszerek egy része megkerült, a KORONA KÉK GYÉMÁNT-jának nyoma veszett.

Érdekes egybeesés, hogy a Hope gyémánthoz nagyon hasonló ékkövet visel a spanyol királyné, Mária Lujza azon a portréján, amelyet Goya festett 1800-ban.

Vannak olyan beszámolók, miszerint a FRANCIA KÉK-et jelenlegi méretére Wilhelm Fals holland gyémántmetsző csiszolta. Fals szíve állítólag megszakadt azt követően, hogy saját fia, Hendrick ellopta a tőle a gyémántot. Hendrick viszont öngyilkosságot követett el, miután a nagy értékű követ csak nevetségesen alacsony áron tudta eladni.

Néhány évvel később a bankár fia királyi vevőre talált IV. György angol uralkodó személyében, aki a gyémántért kevés pénzzel, de az ifjabb Hope számára sokkal értékesebb nemesi ranggal fizetett. A király a gyémántot engesztelésül ajándékozta szeretőjének, a szép özvegynek, Mary Fitzherbertnek, amiért - anyagi gondjai megoldása érdekében - feleségül vette Caroline braunschweigi hercegnőt. Az érdekházasságnak azonban nagyon hamar csúfos véget ért a király hűtlenkedése miatt, és a világraszólóan botrányos válás során Caroline magának követelte a varázslatos kékkövet. A gyémántot nem sikerült megszereznie, mert IV. György a kő gazdájául annak korábbi tulajdonosát, Sir Francis Hope-ot választotta, persze azért, mert így készpénzt kapott érte.

Sir Francis Hope az ékszert az utolsó török szultánnak, II. Abdul Hamidnak adta el, aki azt kedvenc feleségének ajándékozta. Az elátkozott kő ismét bizonyított: 1909-ben, néhány hónappal az után, hogy a szultán megszerezte a gyémántot, egy katonai puccs örökre elűzte trónjáról. A menekülő szultán száműzetésbe Salonikibe kényszerült, ahol Simon Mantharidesz görög gyémántkereskedő fogadta be. A szultán hálából neki ajándékozta a gyémántot. A Mantharidesz család a törökök elől Párizsba menekült: egy családi kiránduláson eltévedtek és autójukkal szakadékba zuhanva mindannyian szörnyethaltak.

A kék gyémántot Igor Kanitovszkij orosz herceg szerezte meg és kedvesének, a Folies Bergéres táncosnőjének, Laurentine Ladrue-nek ajándékozta. A herceg a táncosnőért párbajozott is, és sérülésébe belehalt. A lány babonás volt, szerelme halálát a kő átkának tulajdonította, így nem akarta megtartani, hanem eladta egy Montez nevű spanyol úrnak. A spanyol hajója elsüllyedt, ő vízbe fulladt, és a gyémántot végül búvárnak kellett felhoznia a tenger mélyéről.

A híres követ a híres párizsi ékszerész Cartier vásárolta meg, és ő adta el 170 000 dollárért Evalyn Walsh McLean-nek, a gazdag és excentrikus társasági hölgynek, akinek férje a Washington Post című újság tulajdonosa volt. Az ékszervásárlás feltétele az volt, hogy Cartier köteles azonos áron visszavásárolni a gyémántot, ha a vásárlás időpontjától számított 6 hónapon belül a család bármelyik tagjával szerencsétlenség történne. A fél év baj nélkül telt el, bár felröppent a hír, hogy McLeanék is az 1912. áprilisában elsüllyedt Titanicon utaztak. Nem voltak a hajón, de sorozatban érték őket a tragédiák: fiukat egy taxi ütötte el, lányuk szerelmi bánatában, altató túladagolásban halt meg 1946-ban. A szülők házassága gyermekeik halála után megromlott, állandóan veszekedtek, míg végül el is váltak. McLean elborult elmével halt meg, felesége, pedig soha nem épült fel a szélütésből.

Evalyn Walsh McLean 1947-ben bekövetkezett halála után ékszereit, köztük a HOPE gyémántot is a New York-i "gyémántkirály", Harry Winston vette meg s 1957-ben más ékszerekkel, együtt kiállította a Waldorf Astoriában. Itt "szeretett belé" Arisztotelesz Onasszisz felesége, Athina. Hiába figyelmeztették, hogy a kő eddig csak szerencsétlenséget hozott tulajdonosaira, ő mindenképpen magának akarta. Onassisz megvette neki, azzal a feltétellel, hogy Winston öt éven belül köteles visszavásárolni, anélkül, hogy a hajómágnásnak indokolnia kellene óhaját. A visszavásárlás a házaspár válásakor meg is történt.

A "gyémántkirály" 1958-ban, - valószínűleg nem kis megkönnyebbüléssel - egyszerű postai csomagban postázva, kölcsönadta a Hope-ot az értékes ritkaságok és műremekek állami múzeumának, a Smithsonian Intézetnek, ahol ma is látható, természetesen golyóálló üveg alatt.