Érdekességek 2
LIPARI
Nehéz elképzelnünk azoknak a kb. 7000 évvel ezelőtti vándoroknak az örömét, akik akkori modern vízi járműveikkel - talán Szicília felől érkezve, talán sokkal távolabbi vidékről ideverődve - kikötöttek Lipari-sziget sziklás partján. Lehet, hogy az e tájon ritkán nyugodt tenger veszélyeiből (hiszen a nagy hatalmú Aiolosznak, a Szelek Urának birodalma ez) éppen csak megmenekülve véletlenül vetődtek e partra, lehet, hogy szegényes lakóhelyük után a felfedezők messziség-vágyával új hazát kerestek, de azt sem zárhatjuk ki, hogy ellenség elől menekültek. A ma meglehetősen kopár, de akkoriban mediterrán paradicsomnak gondolható sziget kitűnő lakóhelyet kínált, de biztosak lehetünk abban, hogy nem emiatt telepedtek meg itt ezek az első vándorok.
 
Rögtön megérkezésükkor olyan kövekkel is kellett találkozniuk, amelyek az akkori felnőttek szívét is megdobogtatták: csillogóan koromfekete, öklömnyi vagy jóval nagyobb tömbökben, kagylósan ívelt felülettel, egyenes - ma azt mondanánk: borotvaéles - peremekkel. Ők szakemberek voltak, a neolithikum emberei, akik még nem is sejtették, mi az a fém. De ismertek minden követ, ami a kezükbe került, azokból válogatták össze, mit mire lehet használni. Mi jó otthon a kunyhóban vagy barlangban, mi használható az élelemszerzésben, és mivel lehet védekezni. A másik felfedezésük valószínűleg csak ámulattal töltötte el őket, bár lehet, hogy valami világon túli csodajelnek vélték: volt ott egy fehéres kő is, kemény, érdes felületű, de olyan könnyű, hogy a víz felszínén úszott!
Hogy az új telepesek mit kezdtek ezzel az úszó kővel, a horzsakővel (vagy tajtékkővel), a régészeti leletek nem árulják el. Még kellett pár ezer év, hogy a görögök is felfedezzék és hasznosítsák. De a fekete kő, amit mi obszidiánnak nevezünk, minden szempontból forradalmat jelentett: a történelem egy új fejezetét. Az addig legfeljebb csontból, s kemény munkával készíthető vágó és szúró eszközök egyszerre kimentek a divatból, s helyettük a könnyen pattintható obszidián pengék, -kések és -nyílhegyek készítése csak kis ügyességet kívánt. És mennyivel jobbak voltak! Mindegyikünk ismeri, milyen kellemetlen, sőt veszélyes lehet egy óvatlanul megfogott törött üvegdarab. Az obszidián igazi üveg, természetes vulkáni üveg, mely jóval keményebb (s élesebb is), mint az ablaküveg.
 
E felfedezés után a sziget vendégei nem is mentek tovább, s elfogadták az ölükbe, pottyant hirtelen gazdagságot. A fekete kő ott hevert a parton, s fent a hegyekben, pedig hatalmas sziklákat alkottak. Annyit, hogy - bár jó kétezer évig -, a fémek felfedezéséig, folyamatosan termelték ki ezt a követ. Nyilván az sem zavarta őket, hogy a sziget vulkánjai működnek, s a meleg források abban a mediterrán világban is áldást jelentettek.
Mióta a világ fennáll, a gazdagság ritkán jelentett hosszú, nyugodt életet. Lipari első telepesei is bizonyára hamar észrevették, hogy frissen felfedezett kincsükből csak akkor tudnak megélni, ha élelmiszert és egyéb használati tárgyakat cserélnek érte a szicíliai vagy az itáliai parton. Így viszont mások is kíváncsiak lesznek az obszidián lelőhelyére, s előbb-utóbb nemcsak új eszközeiket, hanem az életüket is védeniük kell.
 
A kivándoroltak birtokait néhányan olcsón felvásárolták, luxusvillákká alakították a régi emlékeket. Kevesek kezében hatalmas birtokok vannak, s így kisajátították a turizmust. A megmaradt lakosok többsége Szicíliára és Calabriába jár dolgozni (bár mindkét területen munkanélküliség uralkodik). A gazdaság haldoklik. Nincs hasznosítható ásványkincs, az obszidián legfeljebb a turistákat érdekli, szuvenírként, a horzsakő bányászata folyik, de szinte csak látszatból. Nem éri meg, a kitermelés módja elavult, s a por halálos betegséget okoz.
KAPPADÓKIA
Karcsú kőtornyok törnek az ég felé Közép-Törökországban a Kappadókiai fennsíkon, amely szinte holdbéli táj benyomását kelti. Azok az ókeresztények, akik ezen a kietlen vidéken teremtettek otthont maguknak, életkörülményeiket bámulatos módon alakították e környezethez.
A völgyek szabdalta és kihunyt vulkánokkal tarkított fennsíkon egykor fontos kereskedelmi útvonalak futottak keresztül, amelyeket kereskedő karavánok és hadba induló seregek használtak. A tartományi fővárostól, Kayseritől délre nagy kiterjedésű, kísérteties táj terül el, amelyen mindenfelé vad szelek kifaragta, sziklakúpok emelkednek.
 
Az ezt az egyedülálló tájképet létrehozó folyamatok akkor kezdődtek, amikor körülbelül 8 millió évvel ezelőtt Kappadókia tűzhányói működni kezdtek. A megszámlálhatatlan rétegben lerakódott hamu, láva, vulkáni törmelék és iszap több mint 300 m-rel megemelte a talaj szintjét, és így a terület magasfölddé változott.
A több millió év alatt a vulkáni hamu puha, halvány színű tufakőzetté állt össze. Később vékonyabb rétegben erre rakódott le a megszilárdult, sötét láva - bazalt -, amely miközben kihült, összehúzódott, széttöredezett és szabad utat engedett az időjárás pusztító erejének. Folyók és áradások szelték át a fennsíkot, egyre mélyebbre vágódva be a felszínbe, a földrengések és a téli fagyok, pedig elősegítették a tufa és a bazaltrétegek széttöredezését.
 
Az eróziós folyamat ma is tart. Fokozatosan koptatja a csúcsokkal teli tájat, feltárva a tarka talajrétegeket a halovány tufától az okker, a sárgásbarna és a vörösesbarna árnyalatain át a fekete bazaltig.
A föld sivár külseje megtévesztő, mert az ásványi anyagokban gazdag talaj kiváló termést ad. Ha a völgyeket kellőképpen öntözik, bőven terem a gyümölcs, a gabona és a zöldség. Alaposabban szemügyre véve ezt a bámulatos tájat, az ember jelenlétének egészen sajátos jeleit fedezhetjük fel, a puha tufát kifaragták, járatokat vágtak benne, e táj lakói hajdanán itt, a föld "méhében" éltek és imádkoztak. A legnagyobb ilyen barlanglakás-együttes Kayseritől 9 km-re délnyugatra található.
A látottakról Paul Lucas, francia utazó a XVIII. század első felében úti beszámolót, és rézkarcot készített, amit egyöntetű hitetlenkedés fogadott...
A kőszálak és sziklakúpok legemlékezetesebb lakói Kappadókiában az ókeresztények voltak. Anatóliában a kereszténységet Szent Péter terjesztette el az I. évszázadban. A IV században, vagyis a Bizánci Birodalom első éveiben egy kappadókiai, Nagy Szent Baszileiosz lett Kaiszareia (Caesarea, ma Kayseri) püspöke. Támogatta új szerzetesközösségek letelepedését Kappadókia völgyeiben, és az elkövetkezendő 1000 évben a barátok bevájták építményeiket a tufába.
Ezek az építőmesterek a bizánci kor szabadban álló épületeit utánozták. Különleges alakjuk miatt, pl. a Zelve területén látható templomokat "tündér kémények"-nek nevezték.
A korai templomoknak igen egyszerű az alaprajza. Dongaboltozattal, négyszögletes hajóval és kis apszissal épültek, és nem hosszabbak 8 m-nél. A X-XI. században bizánci kereszt alaprajzú, nagyobb templomok épültek, központi és oldalkupolákkal. A templombelsőket bizánci stílusban díszítették, a Jézus, illetve a szentek életét ábrázoló falfestmények a mai napig fennmaradtak, mert a belső terek sötétje és a száraz levegő konzerválta őket. A VIII. században a képrombolók, akik tiltották az ikonok tiszteletét számtalan régi freskót megsemmisítettek, majd geometriai motívumokat alkalmaztak helyettük. A X, században azonban ismét megjelent a gazdag, színes ábrázolás. A patrónusok versengtek a legügyesebb ikonfestőkért. E kor legszebb képei Göreme és Zelve völgyének templomaiban láthatók. A XIII. századi szeldzsuk török hódítás aztán halálos csapást mért a templomépítésre.
Nevsehirtől délre számos föld alatti város található, amelyeket több szintben vájtak ki a tufából. E "tömegszállás" jellegű üregrendszer több ezer embert be tudott fogadni, amikor az ellenséges katonák elől kellett elrejtőzniük. Trogloditáknak, vagyis barlanglakóknak nevezték őket. Az ókeresztények használták először a föld alatti búvóhelyeket, utolsó lakói azonban törökök voltak, akik az egyiptomi sereg elől menekültek ide a XIX. században.
A sziklákba vájt templomok és föld alatti várasok teszik bensőségessé a kappadókiai tájat, de az idelátogatót a legmélyebben mégis az évmilliók során kialakult bámulatos kőzetalakzatok nyűgözik le...
A NAGY-KORALLZÁTONY
A legnagyobb korallzátony a Földön, több mint 2000 km hosszan, 35 millió hektárnyi területen nyúlik el Ausztrália egyikállamának, Queensland partjainál, 2900 különálló zátony és több mint 500 kisebb-nagyobb sziget együttese. A zátony hatalmas és összetett öko-szisztéma, ahol 400 korallfaj található.
Az idő haladtával, a világméretű felmelegedés következtében a gleccserek megolvadtak, az óceánok vízszintje pedig fokozatosan emelkedni kezdett. Ennek hatására Új Guinea és Tasmánia végérvényesen elvált a szárazföldtől. Az elöntött tengerparti síkságokat a korallok színes világa váltotta fel, kialakítva Queensland állam partjainál a Nagy-korallzátonyt. Számtalan élőlénynek nyújt otthont.
Földünk legnagyobb korallzátonya Ausztrália északkeleti partjainak mentén, attól 80-60 km távolságra, közel kétezer kilométeres darabon öleli körbe a zöld kontinenst. Jó része csupán apály idején emelkedik ki a tengerből.
A korallzátonyok és -szigetek keletkezésének első tudományos magyarázatát Charles Darwin adta. Az óceánok sekély és melegvizű területein a fenéken megtelepedett korallfajok aránylag gyorsan szaporodnak, s további állatfajok (rákok, mészalgák, kagylók, tüskésbőrűek) keverednek a kialakuló korallpadok közé, míg a fennmaradó üregeket korallhomok tölti ki. Az évmilliók során e koralltelepek elérik és meghaladják a tengerszint magasságát. A hullámok és a szél odasodorta magvakból előbb-utóbb megtelepszik rajtuk a növényzet.
A világ természeti csodái között számon tartott Nagy-korallzátonyt közel háromezer különálló zátony és több mint 500 kisebb-nagyobb sziget alkotja. Flórája és faunája rendkívül változatos, eddig csupán korallfajokból közel félezret számoltak össze a kutatók. De megtalálhatjuk itt a mázsányira is megnövő óriáskagylót, amelynek tátott "szájába" nem ajánlatos belelépni, míg a jóval kisebb kúpcsiga kellemetlen méregfogakkal rendelkezik. A szuvenírüzletek sztárja a csodaszép porceláncsiga, az éttermek étlapjain pedig előkelő helyen szerepel a csodálatos ízű languszta. Több mint 1500, érdekesebbnél érdekesebb halfaj áll, illetve úszkál a kíváncsi búvárok rendelkezésére. Ám tegyük hozzá gyorsan: e vizek leghírhedtebb állatai a szürke- és a dajkacápák, amelyek közismerten mohó ragadozók. Ha máshonnét nem, hát a természetfilmekből sokunknak ismerősek lehetnek az ajakos halak, melyeknek testét 4-5 centiméteres tüskék borítják, ráadásul veszélyt érezvén hatalmas gömbbé fújják fel magukat. Nos, cápa legyen a talpán (uszonyán), aki ki merne kezdeni velük. Egy-egy búvárkodással töltött nap végén, vagy csupán néhány merülés után már elmondhatjuk: az emberi kéz által érintetlen, lenyűgözően változatos, fantasztikus színekben és formákban gazdag víz alatti világ életre szóló élmény. Akit, szemben úszván velük, simogattak már végig rajokban közeledő pávahalak ezrei, tudja, miről szólunk.
 
A Nagy korallzátony nyújtotta biológiai sokféleség szinte felülmúlhatatlanul gazdag. Megőrzés nemcsak a tudomány számára fontos és felbecsülhetetlen, de Ausztrália számára különösen az. Ez a korallgát óvja meg ugyanis a kontinens partjait a Csendes Óceán pusztító hatásától. Itt ugyanis megtörik a ciklonok ereje és a szárazföldet már csak a megzabolázott hullámok érik el.
E fantasztikus, élőlények alkotta természeti képződményről érdekes sorokat olvashatunk a legendás Cook kapitány naplójában, aki 1769-ben hajózott el mellette. A hajónapló persze nem a vízi világ szépségét, hanem a zegzugos szirtfokok árbocosokra jelentett veszélyét rögzíti.
A Nagy-korallzátonyt 1981 óta tartják számon a világörökség részeként. Megőrzése, megóvása nem csupán a tudományos kutatás, a zoológia és az oceanográfia, hanem Ausztrália számára is fontos. Ugyanis ez a korallgát védi a kontinens partjait a Csendes-óceán pusztításától.
Élővilága felülmúlhatatlanul gazdag. Több millió hektáros területén néhány nemzeti parkot is kialakítottak, legutóbb a Zöld-szigetet nyilvánították védetté, amely mindössze három méterrel emelkedik az óceán szintje fölé. Felszínét kókuszpálmák borítják, partjait vakítóan fehér korallhomok fedi. A víz alatti világ lenyűgözően színes és változatos.
SZENT KORONA
Szent Korona - I. István királlyá avatásától kezdve Magyarországon a korona volt a legfontosabb felségjelvény, első királyunk koronája azonban nem maradt ránk. A mai magyar korona, az ún. Szent Korona alsó, görög feliratú része (corona Graeca) aranyból készült abroncskorona, egyik zománcképe I. Géza király képmását ábrázolja. Eredetileg női diadém volt, s a bizánci császár ajándékaként került magyar földre I. Géza korában. Az arany keresztpántok, alkotta, latin feliratú felső rész (corona Latina) zománcképeit Szent István tulajdonát képező ötvöstárgyról szerelhették le a görög korona beboltozásakor a XI. század vége és a XII. század vége közti időben. A tetején levő kereszt XVI. századi eredetű. A Szent Korona (corona Sacra) elnevezés 1256-tól fordul elő, s a diadémot a XIII. század végétől évszázadokon át tévesen Szent István koronájának tartották. A XII. század végétől 1916-ig volt használatban. A Szent Korona a XV. század elejétől nemcsak a király felségjelvényét jelentette, hanem a magyar államot és a magyar államhatalmat is szimbolizálta. Ebből a felfogásból nőtt ki később az organikus államszemlélet alapján a Szent Korona-tan, amelynek alapvetése már Werbőczy István művében (1514) megfogalmazást nyert.
YUCATAN-MAJA VÍZNYELŐK
Számtalan természeti csodája van a Yucatán-félszigetnek, de talán az egyik legsajátosabb a cenote.
A Yukatán-félsziget őserdőjében található cenote-k olyan mély, szivacsos mészkőbe vájódott víznyelők, melyek alatt egy hatalmas földalatti folyórendszer húzódik. A cenoték nem mások, mint beszakadt barlangtermek, amelyek bejáratot nyitnak a föld alatt rejtőző hatalmas vízzel telt barlangokba.
A félszigeten élő maják számára ivóvíz lelőhelyként szolgáltak és szent helynek tekintették ezeket a kör alakú nyílásokat. A cenote szó a maja "dzonot" szóból ered, ami természetes kutat jelent. A cenoték esővízből nyerik édesvíz utánpótlásukat, amely lassan áramlik a föld alatt a tenger irányába.
 
A félsziget barlangjai az utolsó jégkorszak ideje alatt szárazon voltak. Ebben az időszakban alakultak ki az őket díszítő cseppkőképződmények. A jégkorszak végén a vízszint megemelkedése és a félsziget lesüllyedése következtében a már cseppköves barlangok víz alá kerültek.
Az egykor a mogorva, emberáldozatok bemutatását követelő esőisten birodalmának bejárataiként tisztelt víznyelők az esővíz által vájt hatalmas felszín alatti folyódelta, ami a Karib-tengerbe csatlakozik. Eddig nem kevesebb, mint 650 kilométert sikerült felderíteni, és ez még csak a kezdet. Több tucat új, egyedi vízi lényt fedeztek fel, melyek többnyire a maguk sajátos módján alkalmazkodtak a szélsőséges körülményekhez. A Karib turistaparadicsom, a Riviera Maya területén, ahol a világhírű Tulum ásatások is zajlanak, több mint 500 cenote található. Kristálytiszta vizük a szivacsszerű mészkő szűrőhatásának köszönhető. A víz olyan átlátszó, hogy a búvárok saját bevallásuk szerint úgy érzik magukat, mintha légüres térben lebegnének. A kis tavacskák mélységüket tekintve az egyméterestől egészen a feneketlennek tűnő szakadékokig terjednek, melyek alját még 150 méteren sem érték el a búvárok. A Yukatán egy mészkő fennsíkon helyezkedik el, melyen keresztül az esővíz az évmilliók során leszivárgott a föld alá, hogy ott magának barlangokat alakítson ki, utat vájva a tengerig. A területen a cenote-k akkor alakultak ki, amikor a barlangok önmagukba omlottak, számuk 7-8000 körül van. A létrejött víznyelők a maják elsődleges vízforrásaivá és áldozati helyeivé váltak, melyeknél a krokodilalakként ábrázolt esőistent, Chac-ot félték.
 
Az elmúlt években a világtól elzárt folyórendszerben - melyek a vízgyűjtőkkel ellentétben vaksötétek -, a kutatást végző biológusok 40 teljesen új fajt azonosítottak, többségük vak rák vagy hal, melyek alkalmazkodtak a hely rideg körülményeihez, itt ugyanis igen nagy kincs mind az élelem, mind az oxigén. A felfedezések között mikroorganizmusok is akadnak, melyek a folyó és a tenger közötti átmeneti zónában élnek.
Ugyanezen a területen találtak olyan sósvízi szivacsokat, melyek a daganatos megbetegedések kezeléséhez tartalmazhatnak értékes összetevőket. A búvárok a mélyben számos lajhár, nyúl, sőt még mamut csontokat is találtak, melyek a kormeghatározás szerint az utolsó jégkorszakra datálhatók vissza.
A több mint 3000 cenote a Yucatán-félsziget védett természeti kincsei, közülük a legismertebbek a Cenote Chac Mool, Cenote Dos Ojos, Aktun Ha (Car wash) és a Gran Cenote.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
